Feltöltődés bejegyzések

Az én első évem szülés után – először és másodszor

A szülés utáni első év szépségekkel és nehézségekkel teli, összességében egy csodálatos időszak, de bizony vannak hullámvölgyek. A lehetséges nehézségekről és a tudatosság fontosságáról egy korábbi bejegyzésemben már foglalkoztam, ezúttal is maradok a témánál, de sokkal személyesebb nézőpontból közelítem meg azt. Az alábbiakban olvashattok az én első és második szülés utáni első évemről. Annyit elöljáróban elárulok, hogy mintha nem is ugyanaz a nő élte volna meg ezt a két időszakot.

Az első első év

Első gyermekemmel a terhességem egy kifejezetten élvezetes, csodálatos időszak volt. A várandóság nem csak hogy problémamentes volt, de megterhelőnek sem éreztem, sőt a 39. hétig még kényelmetlennek sem. Nem fájt semmim, végig fitt voltam, mozogtam, tornáztam, még az utolsó hetekben is aktívan részt vettem a költözésünkben. Ugyanúgy zajlott az élet terhesen is, mint korábban, sokáig és sokat dolgoztam, ráadásul a nyüzsgő értékesítés támogatáson voltam középvezető, ahol tényleg nincs unatkozás, van viszont folyamatos pörgés.

A szülés viszont annál nehezebb és komplikáltabb volt, a részleteibe a szülés előtt álló nők érdekében nem megyek bele, a kisfiam végül természetes úton született meg, de vákummal, többek között azért, mert kétszer a nyaka körül volt a köldökzsinór, és az nem engedte őt. Egy lila babát láttam meg, akinek egy levegőt is kellett befújni, hogy felsírjon, meg sem kaptam az aranyórára, sőt még akkor sem láthattam, mikor rendbe tettek, és áttoltak a szülőszobából a gyermekágyas részlegre, pedig szerettem volna és kértem is, de hogy így is legyen, határozottan kérni nem volt már erőm. Szerencsére nem lett baj, egészséges gyermekem született, és másnap kora reggel már karomban foghattam a babám, de az első találkozás hiányát nem volt könnyű feldolgozni. A szülés nehézségei a következő hetekre nyomot hagytak nem csak rajtam, de a kisfiamon is. Nehéz volt az életkezdése szegény picikémnek, nem is volt nyugodt, kifejezetten zaklatott, izgága baba volt, többször láttam két kézzel a torkához kapni félálomban. Én pedig a normál fájdalmakon és a fizikai szükséges regeneráción túl egy elrontott epidurális érzéstelenítés hatását éreztem kb. két hétig szűnni nem akaró borzasztó fejfájás formájában, az első három nap a szemem is fájt nyitva tartani, pici mozdulat is éktelen fájdalmat okozott. A babát persze elláttam, de nem volt könnyű, szerencsére sok segítséget kaptam, de még így sem emlékszem semmire az első két hétből szinte, egyszerűen eltelt zombimódban. A feszült, ideges baba emlékén túl ebből az időszakból egyetlen emlékem van a kisfiamról, az első találkozásunk pillanata, mikor hajnalban betolták hozzám, ő meg nagy tágra nyílt szemekkel nézelődött (mintha már tökéletesen látná a világot, és mindent fel akarna fedezni).

Aztán jött a küzdelem a tejjel, az újdonsült anyukák véleményem szerint agyon vannak nyomva az anyatej fontosságának hangsúlyozásával. Természetesen nem azt mondom, hogy nem az anyatej a legjobb a piciknek, de egyszerűen nem szabadna ekkora nyomást tenni azokra a kismamákra akik minden próbálkozásuk ellenére nem tudják tisztán anyatejjel táplálni gyermeküket. El kell fogadni, hogy van olyan, hogy kell hozzátáplálás, és nem, a tápszer nem ördögtől való, de ez nem könnyű a gond nélkül szoptató anyukák és a sok szoptatási tanácsadó visszhangja mellett. Bár nagy lelki traumát ez nálam nem okozott, mégis úgy érzem utólag, hogy ez túl sok figyelmet, energiát vett el az első időszaktól.

Az első babám nem az a kifejezetten nyugodt fajta lett, kicsi alvásigényű gyerek kezdettől fogva, ráadásul türelmetlen is. Ahhoz képest, hogy a terhesség alatt azt tervezgettem, hogy milyen egészséges ételeket készítek majd, hogy végre lesz időm akár kenyeret sütni is, elővenni a nyelvkönyveimet, örültem, ha volt 10 nyugodt percem az ebédem belapátolni. Nem is sejtettem, hogy az otthonlét a babával ennyire a babáról fog csak szólni. Persze a kisfiam habitusa is olyan volt, aki ezt igényelte, és tényleg extrém kicsi volt az alvásigénye az első időszakban is, ráadásul bukós, enyhén refluxos baba is volt, így mikor már aludt volna sem tudott, még akkor is jött vissza neki a tej/tápszer, nappal soha nem aludt fél óránál többet. És mindemellett igen aktív baba is volt, folyton nézelődni akart, de nem egy helyből ám, szóval csak akkor nem ordított torkaszakadtából, ha hordoztam ide-oda, hogy láthassa a világot. Az éjszakák sem voltak vele egyszerűek, kb. másfél órát aludt, másfelet ébren volt, ez ment este 8-tól reggel 5-ig, amikor már ki is pattant a szeme, ráadásul a 3 óránkénti ébredés egész sokáig (kb. 2 éves koráig) tartott, csak éppen sokkal kevesebb lett az ébren töltött idő. Zombi voltam, olyan szinten kialvatlan, hogy az idegeim is a végletekig feszültek.

Kezdő szülő lévén próbáltam a lehető legtöbbet megtudni a babákról, a fejlődésükről, milyen módszerekkel tehetjük az életünket könnyebbé, hogyan segíthetjük a fejlődésüket, fejlesztésüket. Számtalan cikk és tanulmány van, sokszor a szülő lelkére hatva, hogy mivel mit tesz, hogy teszi tönkre a gyerekét, annak lelkivilágát, későbbi felnőtt életét. Nem akartam én mindnek megfelelni, és volt is, amire azt mondtam, hogy na ne, azért ezt már mégse, ugyanakkor mégis elvesztem kicsit a részletekben, és nem az adott pillanatokat éltem meg. A legegyszerűbb példa erre az, hogy pontosan tudtam, mikor mit kellene csinálnia a babának, és ha az enyém nem csinálta, akkor minden nap azt néztem, ma fogja-e, vagy sürgettem az időt, hogy a következőt csinálja már, pedig ezzel a jelen felett siklottam el, sok apró boldog pillanatot nem éltem meg igazán.

A kialvatlanság, az állandó készenlét persze nem volt jó hatással a hangulatomra. Sokszor türelmetlen voltam a gyermekem apjával is, sokszor nem volt erőm már rá, még beszélni sem, mikor végre lett volna rá idő, dőltem inkább be az ágyba aludni. Annak ellenére csináltam ezt, hogy egész nap vártam, hogy valaki végre jöjjön, és felnőtthöz szólhassak, mert egy kisbabának beszéltem csak egész nap, és semmi nem történt velem. Nehéz volt elfogadnom, hogy este hétnél előbb nem nagyon ér haza a gyermekem apja, egyedül vagyok, legfeljebb a szüleimmel lehetek, ha az ő munkaidejük letelt. Borzasztó éles volt a váltás, a nyüzsgő életem (aminek minden percét kitöltöttem reggel 7-től este 11-ig) hirtelen az ellentétjére változott, csak a (babasírással töltött) csönd vett körül és az ellátás monoton feladatai foglaltak le, közben pedig úgy éreztem, egyetlen percemmel sem rendelkezem szabadon. Fokozta az érzetet az, hogy a szülés előtti hetekben költöztünk a főváros közepéből egy agglomerációs alvó városba, már-már programnak éreztem azt is, ha csak a gyógyszertárba vagy a drogériába kellett mennem. Kimozdulni sem volt könnyű a kisfiammal, a rossz alvása, a habitusa, türelmetlensége miatt inkább csak babakocsival sétálgattunk, és míg gurult, abban még aludt is, ez legalább tetszett neki.

Egy kisbaba (egy gyerek) mindig csinál valamit, ami fejtörést okoz a szülőnek, alvás, evés, hiszti, stb. Nálunk az első évben annyi ilyen volt, hogy számukra sem emlékszem, de arra igen, hogy egy idő után rájöttem, hogy csak ki kell tartani, átmenetiek ezek, ez is lett a mottóm. Csak jó lett volna, ha hamarabb a zsebemben tudhattam volna ezt a lelki csodafegyvert.

Be kell valljam, hiányzott a szabadságom, hiányzott a korábbi légkör, hiányzott az egész korábbi életem. Fájtak a korlátozások, szerettem volna saját programot, néha csak egyedül lenni, jó lett volna megint sportolni úgy, mint korábban, vagy csak egy-egy nap addig aludni, amíg jól esik, de el kellett fogadnom, hogy mostantól semmi sem a régi már. És ráadásul úgy is éreztem, hogy a problémáimmal egyedül maradtam, hogy a gyermek apja egyszerűen nem ért meg.

Fél éves volt a kisfiam, mikor már nem tudtam szoptatni, biztos sokan megköveznek érte, de félig fellélegeztem, hogy legalább már ezzel nem kell tovább küzdenem, és edzhetek ismét hatékonyan. Igazi feltöltődés volt a gyermek fél órás alvását egy kemény HIIT edzéssel tölteni. Végre valamit visszakaptam, végre valami rólam szólt.

Hiányzott a szellemi tevékenység, a munkám és az eredménye. Mindig is önálló voltam, nem szeretek senkitől függeni, márpedig ha az ember otthon marad a gyerekével, nagyon hamar eljön az az időszak, mikor pénzügyileg a társától fog függeni. Valahogy ezt sem sikerült elfogadnom, de nem is csoda, hiszen elvégezzük az egyetemet, munkát vállalunk, megálljuk a helyünket, dolgozunk a sikereinkért, egyedül is képesek vagyunk dolgokat elérni, és erre jól esik büszkének lenni. Legalábbis az én addigi életem ebben a szellemben telt el. 9 hónapos volt a kisfiam, mikor kaptam egy jó lehetőséget visszatérni dolgozni, ráadásul bizonyos fokig rugalmasan és részmunkaidőben, és azt is sikerült elérnem, hogy várjanak rám a kisfiam egy éves koráig. Sokkal nehezebb volt viszont ezt itthon elfogadtatnom, meg kellett küzdenem a régi berögződésekkel és az így vissza nem köszönő gyerekkori képek, az eltérő elképzelések és igények is feszültséget gerjesztettek a kis családunkban. Pont akkoriban ismerkedtem meg egy másik anyukával, aki szintén részmunkaidőben, rugalmasan elkezdett dolgozni az egyévese mellől, és mikor mondta, szinte szabadkozott nekem, hogy ezt elvállalta, megkönnyebbült, mikor megtudta, hogy hasonlóan tervezem én is. Pedig ha az anyának van rá igénye, és van olyan szerencsés, hogy rugalmasan tud részidőben dolgozni, akkor miért ne tenné? Biztos nem volt könnyű a kisfiamnak olyan kicsin már elszakadni tőlem, de így minden együtt töltött percünket kihasználtuk, csak vele foglalkoztam, ha már otthon voltunk, és teljesen az övé tudtam lenni minden elvágyódás nélkül.

Első perctől fogva imádom a kisfiam, soha egyetlen percre sem bántam meg, hogy vállaltam az anyaságot, Örülök, hogy az anyukája lehetek, de vele az első év nem volt egyszerű. Vele sokkal jobban szerettem minden következő időszakot.

A második első év

A második első évnek még csak az elején járunk, de azt bizton állíthatom, hogy most minden más.

A második terhességem messze nem volt problémáktól nem mentes, bár a baba egészséges volt, szépen fejlődött, a 12. héttől hónapokig lebegett fejünk felett a fenyegető vetélés. Kétszer kerültem kórházba, feküdnöm kellett. A fittségemet ezúttal nem sikerült megőriznem, ezúttal egy nehéz terhességet vittem végig, aminek alig vártam, hogy vége legyen (kislányomat a karomban tartva). Szerencsére amennyivel nehezebb volt a terhesség, annyival könnyebb volt a szülés. Mondhatni, minden ment a maga útján, a kislányom első perceit együtt tölthettük, átélhettük az aranyóra csodás, feltöltő perceit.

Pici, törékeny, békés, nyugodt kisbabám született. Neki is könnyebb volt.

Most van tapasztalatom, tudom, hogy mire számíthatok (az elsőszülöttem tényleg annyira nem volt egyszerű, hogy egészséges babával annál biztos nem lehet nehezebb), tudom szűrni az információkat, bizonyos utakat már kitapostam, tudok tudatos maradni. Ráadásul erősen bennem van az is, hogy ez az utolsó alkalom, hogy ezt a csodát átélhetem, hiszen nem tervezünk több babát. Nem sürgetem az időt, nem várom, hogy megforduljon, hogy túl legyünk az első (legnehezebb) három hónapon, mert most jó, mert most szeretem megélni a ma pillanatait. Sokkal jobban feltűnnek az apró változások is, szinte fájt, mikor éreztem az újszülöttség elmúlását, pedig még mindig egy törékeny, pici, ugyanolyan gondoskodást igénylő baba. Mégis átjár, hogy soha többé nem lesz már ilyen.

A tudatosság mellett a korábbi hónapok szerencsétlen körülményeinek is lett pozitív hatása (így, hogy szerencsésen alakult a végkifejlet). Hónapok óta itthon vagyok, a fekvés után mondhatom, most még vissza is kaptam a szabadságomból. A jövőt pedig fejben építgetem.

Hozzátartozik, hogy a pici lányommal könnyebb minden, már csak béké természetéből adódóan is. Bár nappal ő sem alszik sokat, és azt is előszeretettel alussza rajtam, éber pillanataiban pedig ő is vízszintesben akar nézelődni körbe-körbe a lakásban, így jól lefoglal. Az éjszakák viszont egész jól alakulnak, kezdettől könnyebb, mint a kisfiammal volt. Két hónapos kora előtt már volt 6 órás alvás éjszaka (kisfiam ilyet két és fél éves kora után produkált először), szóval a kialvatlanságba sem süllyedtem olyan mélyre most, és emiatt is könnyebb, így jobban elviselhető bármi.

Elmagányosodni pedig nincs időm, mert a kis(nagy)fiam gondoskodik róla, hogy ez ne történjen meg. 😉

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük